16.-17.-18. Fejezet

 

Tizenhatodik fejezet

 

Nolan

 

Fordította: BaBett

 

Demi: Kedves Vesztes, az történt ma...

Demi:

Gyorsan belépek a képernyőn az üzeneteimbe. Mély levegőt veszek, amikor a tekintetem egy terhességi teszten landol.

Terhes? Mi a fene?

Mielőtt megállíthatnám magam, az ujjaim maguktól mozognak, és a telefon kicsöng. A fülemhez szorítom, az agyam húszféle irányba pörög.

– Halló? – Hallom a könnyeket a hangjában, és ez összetöri a szívem.

– Gyere át!

– Nem, nem akarom, hogy láss engem.

– Demi, ha nem jössz ide, én megyek hozzád. Nagyon utálom a lakásodat, és nem akarok azon a darab szaron aludni, amit te matracnak hívsz. Kérlek, gyere ide, és maradj itt éjszakára!

– Oké... tíz perc múlva ott leszek.

– Várni foglak.

A vonal megszakad. Végigsimítok hosszú hajamon és átjár a frusztráció. Mindig is csak Demit akartam az életben. Amióta az eszemet tudom,próbálok flörtölni vele, de úgy tűnik, sosem hiszi, hogy komolyan gondolom, hogy tényleg randizni akarok vele.

És most ez. Nem fog velem randizni, ha terhes egy másik férfi gyerekével. Egy kis elcseszett családot akar majd alapítani, mert nem volt apja, aki jelen lett volna az életében. Jobb életet akar majd adni a gyerekének, mint amilyen neki valaha is volt.

– Bassza meg! – üvöltök fel. Minden erőmre szükségem van, hogy ne üssek lyukat a falba, vagy hogy ne törjek össze valamit. Az egész jövő, amiről álmodtam, összeomlik körülöttem, és semmit sem tehetek, hogy megállítsam.

Épphogy sikerül úrrá lenni az érzelmeimen, amikor kopogás hallatszik. Odasietek, és kinyitom az ajtót, ami elválaszt engem a nőtől, akit szeretek.

Demi a karjaimba veti magát. Fuldokló zokogását kissé tompítja, hogy a fejét a mellkasomhoz szorítja. Magamhoz ölelem, és megpróbálom vigasztalni őt, ahogy csak tudom.

Örökkévalóságnak tűnő ideig állunk az előszobában. Egyikünk sem szólal meg. Egy idő után úgy döntök, hogy legalább kényelmesen kellene éreznünk magunkat, ha már egész éjjel ezt csináljuk.

Lecsúsztatom a kezem a combjához, és a karjaimba emelem. Demi nem tétovázik. A derekam köré fonja a lábait, és az arcát a nyakamba temeti.

Felmegyek a szobámba vezető lépcsőn, és a hátamat az ágytámlának döntve elhelyezkedem a bolyhos párnák között.

– Beszélj hozzám, Dems!

– Nem akarok beszélgetni, csak sírni akarok!

– Addig sírsz, ameddig csak akarsz. Egyikünk sem fog dolgozni holnap – simítok végig a hátán.

– Miről beszélsz? Holnap kedd van, mindketten dolgozunk. Nekem a butikba és aKennedy’s-be kell mennem. – felemelve az állát kukucskál rám.

– Nem, mindketten beteget jelentünk. Voltál már orvosnál? – kisöpröm a haját az arcából, és a füle mögé tűröm. Teljesen ki van borulva, de még sosem volt ilyen szép számomra. Egyetlen dolog sincs, amit ne szeretnék ebben a nőben.

– Nem vetek véget a terhességnek, Nolan! – A könnyek még erősebben csorognak le az arcán.

– Nem, kicsim, nem így értettem. El kell menned az orvoshoz, hogy megnézze, hogy mennyire vagy előrehaladott állapotban, és hogy megbizonyosodjanak arról, hogy minden rendben van a babával. Tudom, hogy nem akarod megszakítani a terhességedet. Már mondtam neked korábban, hogy szerintem csodálatos anya leszel.

– Hogyan fogom ezt csinálni? Nem tudok két munkahelyen dolgozni egy csecsemő mellett! Nem tudok felnevelni egy gyereket abban a szaros lakásban!Elbasztam, Nolan!

A fejét a mellkasomra hajtja. A pólóm átázott a könnyeitől, de én a világért sem cserélném el ezt a pillanatot. Eljött hozzám. Megtalálta a vigaszt nálam. Rám támaszkodik, hogy erőt merítsen belőlem. És ez olyasmi, amit soha nem fogok elfelejteni.

– Már azóta beszéltél arról, hogy kilépsz a Kennedy’s-ből, mióta megkaptad az előléptetést a butikban.

– Most nem tehetem! Még több kiadásom lesz. Pelenkák, tápszer, babaruhák. Egy egész rohadt gyerekszoba! Nolan, a baba még a lakásomba sem fog beférni!

– Költözz hozzám – suttogom, és végigsimítok a haján. A selymes tincsekvégigcsúsznak az ujjaimon.

– Mi? Viccelsz velem? – Felpattan ülő helyzetbe. – Te nem akarsz itt egy terhes nőt! És mi lesz akkor, amikor a baba megszületik? Nem akarod, hogy egy gyerek összezavarja a házadat. Vagy hogy sírásra ébredj fel éjjelente többször is. Te megőrültél!

– Te magad mondtad, hogy nem tudsz két munkahelyen dolgozni, és a lakásod is kisebb, mint az én szekrényem. Ha ideköltözöl, itt szép és csendes. Nem kell aggódnod a lakbér miatt, vagy ilyesmi.

– Te csak túl kedves vagy. Abban a pillanatban meg fogod bánni, amint ez megtörténik. Rendetlen vagyok, nagyon, és alig tudok vigyázni magamra. Az őrületbe foglak kergetni.

– Majd kitalálunk valamit, kicsim. Azt akarom, hogy itt legyél, és gondoskodni akarok rólad.

– Nem a te dolgod, hogy gondoskodj rólam, Nolan. Én magam kerültem ebbe a helyzetbe, ez nem a te felelősséged.

– Mégis önként jelentkezem erre a feladatra.

– Miért? – A szemöldöke némileg összehúzódik, ahogy rám mered. Lenyelem a torkomban lévő vastag gombócot. Ha egyszer kimondom, nincs visszaút.

– Mert szeretlek, Demi. Bármit megtennék érted.

– Én is szeretlek, Nolie – suttogja.

Szeretném elhinni, hogy ugyanúgy gondolja, mint én, de nem így van. Szeret, mint egy barátot, semmi többet. Úgy értettem, hogy én másképpen szeretem őt. Mintha ő lenne az egész világom középpontja.

– Megtennéd ezt Nessáért?

– Nem, megfenyegetném Titant, hogy megölöm, és rávenném, hogy lépjen valamit.

– Akkor miért nem teszed meg ugyanezt értem?

– Először is, nem tudom, ki az apa. És őszintén szólva, valószínűleg valami szarházi, ha nem lép elő és nem gondoskodik rólad. Tényleg akarsz egy ilyenhez kötődni a következő tizennyolc évben?

– Nem...már beszéltem neki a babáról. Azt mondta, hogy nem akar semmit sem a babával, ahogy gondoltam is. – Lassan lehunyja a szemét, mielőtt újra kinyitná. Úgy néz ki, mint aki mindjárt elalszik.

Az órára pillantok, meglepődve, hogy már elmúlt éjfél. Előkapom a telefonomat az éjjeliszekrényről, és küldök Nessának és a főnökömnek egy gyors sms-t, hogy egyikünk sem lesz holnap a munkahelyén.

– Feküdj le mellém. Úgy nézel ki, mint aki mindjárt ülve elalszik.

– Ebben nem tudok aludni – tépkedi a szűk pólóját és a farmerját.

Lecsúsztatom magamról, és odamegyek a szekrényemhez, hogy hozzak neki valami ruhát.

Keresek valamit, amire nem fogja azt mondani, hogy túl durva, vagy ami ütközik majd a hajával, tudod, normális dolgok, amik miatt egy épeszű ember nem aggódik.

– Ne...ne, ne, ne, ne! – kiáltja Demi, szinte már-már kétségbeesettnek tűnve.

– Mi a baj? – Előkapom az első pólót, amit meglátok, és visszarohanok mellé, próbálok rájönni, mi ez a kis kiakadás.

– Meg fogok hízni! – A könnyek újra elkezdenek hullani. A hátára fekszik, és felemeli a pólóját annyira, hogy lássam a lapos hasát. Megdörzsöli, majd a kezével végigsimít rajta, a könnyek egyre gyorsabban potyognak. Térdre ereszkedem az ágy mellett. Majdnem viccesnek találom, hogy az alakja elvesztése nagyobb trauma számára, mint az, hogy egy apró emberke függjön tőle... Bár fogadni mernék rá, hogy ezt még nem fogta fel teljesen, hogy mennyire meg fog változni az élete, ha a baba megszületik.

– Nem fogsz meghízni. A babádnak fogsz helyet biztosítani, ahol élhet a következő kilenc hónapban. Segítek neked, hogy a tested újra normális legyen utána. Addig fogunk edzeni, amíg pontosan úgy fogsz kinézni, mint most. – Eltolom a kezét a hasáról, és a sajátommal helyettesítem. Egy lágy csókot nyomok a sima bőrére.

Demivégigsimít a hajamon az ujjaival, gyengéden masszírozza a fejbőrömet. Megpihenek az arcommal a hasán, és hagyom, hogy a szemeim lecsukódjanak. El tudnék aludni így.

– Köszönöm, hogy mindig itt vagy nekem. Nem tudom, mi lenne velem nélküled. – A hangja olyan halk, hogy nem vagyok biztos benne, hogy hallanom kell.

– Mindig itt leszek neked. – Felhúzom magam a padlóról, és megfogom a pólót, amit Deminek hoztam. Mielőtt átvehetné, szemforgatva levetem a rajtam lévő pólót, és átadom neki.

– Köszönöm – suttogja mosolyogva. Soha nem fogom megérteni, hogy miért szereti felvenni a rajtam lévő ruhákat.

Demi a fejére rántja a takarót, amin felnevetek. Egy perccel később visszalöki azt, csak a pólóm van rajta. Ledobja a maradék ruháit a padlóra.

Nem tudom nem észrevenni, hogy a melltartója és a tangája is a padlón van, minden mással együtt, amit az imént viselt. Nagyot nyelek, próbálok nem arra gondolni, hogy meztelen a vékony anyag alatt.

Be akarok mászni az ágyba, de ő összeráncolt szemöldökkel megállít. Néhány pillanatig a kezére pillant, mielőtt felemeli a tekintetét és a szempilláin keresztül rám néz.

– Miben alszol, amikor egyedül vagy?

Néhány héttel ezelőttigDemi és én soha nem aludtunk együtt az ágyban.

Ez nem szokványos eset számunkra. Persze, voltak pizsamapartijaink a több mint húsz éves barátságunk alatt, de soha nem Nessa nélkül.

Az én kedves unokatestvérem mindig is ütköző volt a kapcsolatunkban. Az egyetlen, ami visszatartott attól, hogy ráhajtsak a nőre, aki a szívemet birtokolja öt éves korom óta. Minden egyes éjszaka, amit az ágyamban töltött, egyre jobban és jobban vágytam a közös jövőnkre.

– Oh, uh... – Megmarkolom a tarkómat, próbálom kitalálni, mit mondjak.

– Meztelenül alszol, ugye?

– Olyasmi. – Megrándulok.

– Bokszeralsóban? – Ajánlja fel egy apró mosollyal.

– Felvehetek melegítőnadrágot és pólót. Szeretném, ha kényelmesen éreznéd magad.

– A bokszeralsó is jó lesz, Nolan. Erősen kétlem, hogy bármit is megpróbálnál.

A szemét forgatja.

Bár pont ez a helyzet. Legszívesebben felcsúsztatnám a póló szegélyét, és átcsúsztatnám a fején. Végigsimítanám a kezeimmel a teste minden egyes centijét. Hogy megtudjam, mitől nyög és könyörög még többért. Bármit megadnék, hogy az egészet megkaphassam. Ölni tudnék, hogy a benne lévő baba az én DNS-emet hordozza, és ne azét a szarháziét, akivel lefeküdt a múltban.

 

Tizenhetedik fejezet

 

Demi

 

Fordította: Tony

 

Gyakorlatilag hiperventillálok. A pillantások, amiket Nolan villant rám, szinte azt sugallják, hogy szeret engem, és nem csak barátként. Olyan gondoskodó és figyelmes. Hajlandó a segítségemre sietni. Pedig ez nem az ő problémája, vagy felelőssége. Rohadtul semmit sem kellene segítenie. Mégis ezüsttálcán kínálja nekem a tökéletes életet.

Amikor a padlóra térdelt, és az ujjait végigsimította ott, ahol a babám van… mondjuk úgy, hogy ha már nem sírtam volna, biztos elkezdem. De amikor végigcsókolta a bőrömet, azt hiszem, még jobban beleszerettem.

– Biztos, hogy nem próbálsz ki velem valamit? – táncoltatja a szemöldökét Nolan.

– Szerintem vissza tudom fogni magam. – A szememet forgatom, mindent megteszek, hogy semleges maradjon az arckifejezésem.

Bármit megadnék, ha a testéhez simulhatnék. Végighúzhatnám az ujjaimat a szikár izmain, és a nyelvemmel követném. Semmit sem szeretnék jobban, mint az ölébe ülni, a szájába csúsztatni a nyelvem, és a nagy kezeit érezni a testemen. Mindennél jobban szeretném, ha a baba az övé lenne. Biztosan a gondját viselné.

A keze a nadrágja gombjához mozdul, és elkezdi kigombolni. A nadrág lecsúszik a lábán, én pedig követem a tekintetemmel. Nem tudom levenni róla a szemem, pedig tudom, hogy kellene.

A legjobb barátom előttem áll egy szál szűk bokszerben. És atyám, szépen kitölti. Nagyot nyelek, és azt kívánom, bárcsak azelőtt közeledtem volna Nolanhez, hogy teherbe estem valaki mástól.

– A szemeim itt vannak fenn, Dems – szól mély, rekedt hangon.

Amikor végre el tudom szakítani a tekintetem a testéről, és a szemébe nézek, a legnagyobb vigyor ül a képén.

– Biztos, hogy távol tudod tartani a kezeidet? Tudod, az, hogy begerjedt vagy, a terhességi hormonok mellékhatása.

– Szállj be a rohadt ágyba, Nolie! – Felemelem a takarót, és várom, hogy bemásszon mellém.

– Kanálpóz, vagy a mellkasomra akarsz feküdni?

– Nem kell…

– Miért nem hagyod? Nem esik meg velem gyakran, hogy egy gyönyörű nő van az ágyamban.

Felpillantok rá, meglep az őszinteség a hangjában. Nolan a vállam mögé tűri a hajam, az ujjai végigsimítják a nyakam. Úgy tűnik, ma este nem tudja megállni, hogy ne érintsen meg.

– A mellkasodra… de lehet, hogy később a kanálpóz lesz.

– Ez jól hangzik… gyere, kicsim! – Kinyújtja a karját, várja, hogy közelebb mozduljak.

Közelebb kucorodok, a fejemet a mellkasára fektetem. Kényelmetlen, nem tudom, hova tegyem a kezeimet vagy a lábaimat. Nem ez az első alkalom, hogy Nolanhez bújok, de ezúttal valami más.

Megragadja a combomat, és maga felé húzza, amíg a lábam az övé között nem pihen. Aztán megfogja a kezem, egy csókot nyom a tenyerembe, aztán a szívére teszi. A karja megfeszül körülöttem, és szorosan a testéhez ölel. Határozottan meg tudnám szokni, hogy így aludjak.

– Nyugi, Dem, csak alszunk – mormolja álmosan.

Gyorsan elalszom, könnyű légzése segít még jobban megnyugodnom.

Egy idő múlva felébredek, és elfordulok Nolantől. Velem mozdul, addig fordul, míg a mellkasa keményen a hátamnak nem nyomódik. A pólóm alá dugja a kezét, és a hasamra helyezi. Az ujjai szétnyílnak, mintha védelmezné a babát.

Tudom, hogy el kellene vennem a kezét, különösen, hogy a pólón kívül semmi más nincs rajtam, de kicsit túlságosan is tetszik. Szeretettnek és dédelgetettnek érzem magam. Úgy érzem, pontosan itt kell lennem, ezzel az emberrel, aki védelmezőn átölel.

 

 

A melegség, amibe burkolózom, szorosabbra fonódik körülöttem, szorosabban ölel. Lassan kinyitom a szemem, körülnézek, és rájövök, hogy ez nem az én lakásom. Ez Nolan hálószobája.

A francba! Nem csak álom volt. A keze megfeszül és elernyed a hasamon, és én vészesen tisztában vagyok vele, hogy milyen kevés ruha van rajtam.

– Mennyi az idő? – mormolom. Tudom, hogy ébren van. Érzem.

– Majdnem tíz.

– Reggel? – Felülök az ágyban. – Már két órája dolgoznom kellene. Nessa meg fog ölni.

– Nyugi, Dems. Üzentem neki, hogy beteg vagy. Azt mondta, ma és holnap ne menj be. Minden oké.

– Hogyhogy ilyen sötét van itt? – nézek körül újra. Az én lakásom még hajnali ötkor sincs ilyen sötét.

– Ez olyan csoda, amire egy rendes sötétítő függöny képes – morogja Nolan, visszahúzva az ágyba, a karjaiba. – Pihenj, Dems! Hosszú éjszaka volt, és én még mindig fáradt vagyok.

– Ööö… Nolan? – Megmerevedek, amikor érzem, hogy valami kemény nyomódik a hátamnak.

– Ssshh. Ez csak a jó öreg reggeli merevedés. – Közelebb húzódik.

– Állj le! – kuncogok.

– Mi van? Nem tehetek róla. A reggeli merevedés tündér varázsport szórt rám, amíg aludtam, és mintha csoda farokkaja lett volna, húsz centit nőtt tőle.

– Annyi tévedés van abban, amit mondasz. – Szembefordulok vele. – Először is, reggeli merevedés tündér? Tényleg?

– Aha, ő a fogtündér perverz nővére. De ahelyett, hogy elvinné a dákómat, ő inkább hozza.

– Imádkozni fogok a jövőbeni gyermekeidért. Van egy olyan érzésem, hogy szükségük lesz rá.

– Fantasztikusak lesznek. – Széles mosoly terül szét az arcán.

– Másodszor… húsz centi?

– Nem hiszel nekem? – Nolanhátrahúzódik, és rám bámul. Megrázom a fejem. – Hozzak egy vonalzót?

– Ne! Nem akarom a reggelt a farkad méregetésével tölteni. – Még jobban nevetek. Ezt szeretem ebben a pasiban. Kirángat abból, ami éppen foglalkoztat, és mosolyt csal az arcomra.

– Szerintem tökéletes reggel lenne. Gondolom, akkor nem akarsz velem eljönni gyantáztatni és óvszert venni sem, mi?

– Óvszert neked vagy nekem? Úgy érzem, nekem már egy kicsit késő, de szívesem megnézem, ahogy gyantáznak! Szerintem úgy sikítanál, mint egy kislány.

– A francba! Biztos, hogy a golyóim visszahúzódtak a hasamba a gondolatra, hogy letépik róluk a szőrt. – Lenyúl kettőnk közé, és eltakarja magát. A mozdulattól a keze veszélyesen közel kerül a combom tövéhez, emlékeztetve arra, hogy csak egy vékony pólót viselek. – Miért vágsz ilyen képet? Én ijedtem halálra.

– Semmi. Semmi baj. – Próbálok kicsit hátrébb húzódni, de Nolan nem enged. Megragadja a csípőmet, és megint közelebb húz.

– Mi a baj?

– Csak elfelejtettem, hogy gyakorlatilag meztelen vagyok.

– Nem fogok próbálkozni semmivel, Dems. Fájdalmasan egyértelműen kijelentetted, hogy nem akarod, hogy bármi történjen köztünk. Tiszteletben tartom.

Sikítani akarok. Megmondani neki, hogy hazugság volt. Hogy ő az egyetlen, aki mindig akartam. Csak azért mondtam, mert féltem, hogy elveszítem.

De emiatt soha nem kell aggódnom. Nolan Thomas hosszú távon az életem része. Ezt egyértelművé tette, amikor próbált megcsókolni, én pedig leépítettem. Nem engedte, hogy a dolgok furcsává váljanak, csak továbbléptünk, mintha semmi sem történt volna. Most pedig hagyom, hogy tiszteletben tartsa, hogy ellöktem magamtól. Magamhoz kellett volna húznom, és soha el nem engednem.

Ha megtettem volna, nem lennék ebben a helyzetben. Vagy ha mégis, a babámnak olyan apja lenne, akit egész életemben akartam.

 

Tizennyolcadik fejezet

 

Nolan

 

Fordította: Tony

 

– Én erre nem állok készen, Nolan. Lehet, hogy a tesztek tévedtek. – Demi megállít az orvosi rendelő ajtajában.

– Hányat csináltál?

– Tizenötöt.

– Tizenöt tesztet csináltál? Megőrültél? – A szemöldököm a hajvonalamat érinti. Azt hallottam, hogy sok nő több tesztet is csinál, de tizenötöt? Ez egy kicsit túlzás.

– Igen, Nolan! Teljesen őrült vagyok, mert terhes vagyok, és egyedül vagyok, és fogalmam sincs, hogy mit fogok csinálni! Az életem összeomlik körülöttem, és nem tudom, hogy tartsam össze. – Az alsó ajka remegni kezd, és még mielőtt az első könnycsepp kibuggyanhatna a szeméből, magamhoz húzom, és úgy ölelem, mintha meg tudnám védeni bármitől, amit a világ ránk mér. És őszintén, mindent megteszek, hogy így is legyen.

– Nyugodj meg, kicsim! Mondtam, én mindig itt leszek melletted. Menjünk be az orvosi vizsgálatra, és legalább tudjuk meg, mikorra esedékes. Oké? – Lehajolok, hogy szemmagasságban legyek Demivel. Bólint, és visszapislogja a könnyeket.

Bevezetem az irodába, ahol megadom a recepciósnak Demi nevét, és elveszem az új páciens űrlapját, hogy kitöltsük. Megkerestem a legjobb szülész orvost a környéken, és foglaltam időpontot Deminek, miközben a karjaimban aludt ma reggel. Biztos akarok lenni, hogy a lehető legjobb ellátást kapja. Nekem csak ő számít.

– Mikor volt az utolsó vérzésed? – pillantok fel rá, a tollam az üres rubrika felett lebeg.

– Fogalmam sincs. Nem tartom számon.

– Viccelsz velem? Hogyhogy nem tartod számon?

– Nem tudom! Mi lenne, ha nem ítélkeznél felettem most?

– Oké, sajnálom. Csak próbálom kitölteni helyetted a papírokat… tudni akarják, hogy apai részről van-e valamilyen egészségügyi probléma… mit írjak be?

– Írok neki. – Előhúzza a telefonját a zsebéből, és elküld egy üzenetet. Néhány perc múlva rezeg a kezében a készülék. – Nincs egészségügyi probléma sem vele, se a szüleivel, se a nagyszüleivel.

– Ki ez a srác? Valami egyéjszakás kaland?

– Nem, több mint hat hónapig jártunk.

– Bocsánat? Úgy értettem, több mint hat hónapig jártatok. – Összehúzom a szemöldököm. Nem lehet, hogy olyan sokáig hazudott nekünk… vagy igen?

– Ezt mondtam… Nem akartam, hogy te vagy Nessa tudjátok. Nem akartam, hogy kérdések százait tegyétek fel, amikor nem volt szuper komoly.

– Nem volt szuper komoly? Teherbe ejtett, Demi! Ha ez nem komoly, akkor micsoda?

– Nem volt jövőnk. Nem akart gyerekeket.

– Ez elég kibaszottul ironikus, tekintve, hogy felcsinált… van valamilyen nemi betegséged?

– Komolyan, Nolan?

– Mi van? Azt sem tudtam, hogy hat hónapig volt pasid, biztos, hogy mást is eltitkolsz előlem.

– Nem titkolok előled semmi mást, esküszöm. – Demi hosszan felsóhajt. Megfogja a kezem, és kicsit megszorítja.

– Dempsey Beckett? – szól a nővér a folyosó bejáratától.

Demi feláll, és egy apró mosolyt küld felé. Tesz egy lépést, aztán megfordul, és szembenéz velem.

– Te nem jössz? – Majdnem kétségbeesettnek hangzik.

– Nem hittem, hogy akarod, hogy jöjjek. Le kell vetkőznöd odabent.

A nővérre pillant, aztán újra rám. Az ajkát rágcsálja, aztán felsóhajt és toppant a lábával.

– Nolan, ha megkérlek, bejössz velem a vizsgálóba, és eltakarod a szemed, ameddig levetkőzök, és elveszítem minden szégyenlőségemet?

– Nos, ha így mondod, hogy utasíthatnám el? Menjünk, vetkőztessünk le téged! – Talpra szökkenek, és követjük a nővért a vizsgálóba.

Megkéri Demit, hogy menjen a mosdóba, és pisiljen egy pohárba, addig ő egy takarót és köntöst tesz az asztalra.

– Pisiltél, mint egy jó kislány? – vigyorgok Demire, amikor visszajön a szobába.

– Aha, megmostam a kezemet is, meg minden, apuci.

A nővér pillantása ránk siklik, és furcsán néz ránk. Igen, igen, hölgyem. Tudjuk, hogy furák vagyunk. Nem kell mondani.

– Azt hiszem, akkor ma este kaphatsz desszertet. – A fenekére csapok, és az asztal felé tuszkolom.

– Vegye fel a köntöst úgy, hogy elől legyen nyitva. És helyezze a takarót a hasára, a doktor nemsokára itt lesz. – Kisiet a szobából, el akar húzni minél előbb.

Demi kéri, hogy takarjam el a szemem, és amikor levetkőzött, a kezembe adja a ruháit. Előhúzom a tangáját, és a levegőbe emelem.

– Mindig kíváncsi voltam, hogy tangát hordasz-e.

– Bocsánat? Miért voltál rá kíváncsi? – Úgy bámul rám, mintha ez lenne a legabszurdabb dolog.

– Hát, el tudnám képzelni, hogy te olyan bokszeralsó típusú lány vagy.

– Nolan, tedd le az alsóneműmet!

– Oké, dobom a bugyit. – Óvatosan összehajtom, és a farmerja tetejére teszem.

– Ne hagyd ott, hogy a doki lássa! Dugd be a nadrágom alá!

– Dempsey, ez az ember mindjárt odabent lesz, és te azon aggódsz, hogy meglátja a bugyidat? Mi a bajod?

 

 

– Ő az apa? – Dr. McLaren felém fordul. Én visszanézek rá, mintha megőrült volna, és várom, hogy Demi válaszoljon.

– Igen. Ő a babám apukája. A csodálatos férfi, aki teherbe ejtett. Igen, Nolan a felelős. – Demi csak fecseg és fecseg.

– Izgatott, hogy apa lesz? – mosolyog rám Dr. McLaren, miközben Demi hasán mozgatja az ultrahangos fejet.

Ha találgatnom kellene, talán tíz évvel lehet idősebb nálunk. Még mindig fiatal és túl vonzó az ízlésemnek. Mindjárt benne lesz a csajom micsodájában, és nem vagyok túl boldog ettől.

– Természetesen. Mindig arról álmodtam, hogy lesz egy házam tele gyerkőcökkel, és Demi mellettem lesz életem végéig – mondom őszintén, és a tekintetemet nem veszem le a nőről, aki körül az álmaim forognak.

– Nagyszerű, mert Demi körülbelül tizennyolc hetes terhes.

– Tizennyolc? Akkor már majdnem a terhessége felénél jár? Az hogy lehetséges? – Küszködnöm kell, hogy az állam ne koppanjon a padlón. Demi tágra nyílt szemmel néz rám.

– Nos, Deminek egész életében rendszertelen volt a ciklusa. Érthető, hogy azt gondolta, most is csak kimaradt egy menzesz. Nem hízott, és nem volt reggeli rosszulléte mostanáig. Csak enyhe fáradtság volt, ami normális, tekintve, hogy mennyit dolgozik. Egyáltalán nem vagyok meglepve, hogy nem tudta… szeretnék tudni, hogy fiú-e vagy kislány? – A tekintete oda-vissza ugrál Demi és köztem.

– Tudni akarod? – suttogja Demi. Ijedtnek tűnik.

– Rajtad múlik, kicsim. Te tudni akarod? – Bármennyire azt szeretném, hogy mások legyenek a körülmények, ez nem az én gyerekem. Nem mondhatom meg, mi legyen.

– Mondjuk.

– Akkor legyen.